Frazon Zsófi: Jó így csajosan, de nem árt egy férfi, aki megoldja

Ez sem volt egy lézi déj! Elindultunk az országjáró múzeumi útra. Kulcsszavakban: kerékcsere, kitolás, aztán mégsem, autómentő, biztonsági csavarhúzás önként jelentkező erőemberrel Agip kútnál, Kaszó, víztorony, csörlőzés. A táv: Budapest, Nagyatád. Így indult az őszi turné!

Reggel hatkor találkoztunk Emesével és Lolával a múzeumban. A terv roppant egyszerű volt: kitoljuk Lolát, a lakókocsit a múzeum autóbejáróján, ebben a múzeum fegyveres őrei lesznek segítségünkre, majd így együtt felcsatlakoztatjuk a Fordra, és útnak indulunk Nagyatádra. Tízre lent vagyunk, délben már üzemben, kényelmesen, előrelátóan. Aztán minden másképp alakult. 

Előző nap kerekeket kellett cserélni a lakókocsin. Ez még a terv része volt. Csak a következmény nem. A szétnyírt, elkopott felni és kerék, illetve az ugyanolyan méretű, de új felni, és szép dundi kerék között ugyanis egészen pontosan 5 centi a különbség. Ez széltében összesen 10. Így aztán a múzeumi kocsibejárón, ahol már eddig is cuppanósan fért ki, megakadt. Se előre, se hátra. A laza tolás lázas problémamegoldásba torkollott, majd fulladt. Meg kell várni, míg beérnek a múzeumi dolgozók és rámpát kell építeni – hangzott a problémát rövidre záró következtetés. Na, ettől mi egy kicsit megijedtünk. Elképzeltük, amint három nap múlva kész a rámpa. Minket meg várnak délre Nagyatádon. Leültünk gondolkodni, csak mi nők. Aztán telefonáltunk. Javaslatok: eresszük le a kereket (hahaha, és akkor lent még kövérebb lesz); kenjük be disznózsír és étolaj megfelelő arányú keverékével (hahaha, tetszett, de a 10 centi az mégiscsak 10 centi, azon csak a sósav segítene); az autómentőt próbáltuk már? Hoppá! Újabb telefon. Igen, nagyjából másfél óra múlva odaér. Wuh! Sok. Másik telefon: háromnegyed óra. Hümm, hümm, kicsit jobb, mondjuk le az előzőt. Versenyhelyzet alakult: az első bátor jelentkező 10 percen belül odaért! Na, ezt már szerettük. Semmi felár, kedvező ár, gyors és tiszta munka, okoskodás nélkül, fémpallóval, talpfával, rámpával és persze csörlővel. Kisimultak arcunkon a ráncok. Negyven felett ez jól tud állni egy nőnek. Újra megállapítottuk: mindig kell egy férfi, aki megoldja.(Ld. ehhez Emese és Lola kalandját a vasemberrel!)

Két órás csúszással indulás. Talán még behozhatjuk! A budapesti reggeli dugó nem így gondolta. Az első kútnál autópálya matrica. Úgy tudjuk, hogy vontatmánynak számítunk, az drága mulatság, de a kútnál elbizonytalanítanak minket. Hiszen 3,5 tonna alatt vagyunk (hahaha). De felelősséget nem vállal az információért, ő csak elad. Kérdezzük meg a következő kútnál. (Ugye érzékelhető, hogy felkészült eladók országában járunk…) Következő kút: szerintük elég a személygépkocsi. Ez jó hír: amit elköltöttünk autómentőre, azt most behozzuk a matricán. Ennek örömére kérünk egy kávét. De nincs, mert kifogyott. Oké, menjünk. Úgyis meg kell állni 50 km múlva, meghúzni az új kerekeken a csavart. Ettől kicsit fázunk. Valahol 90 km-nél szánjuk rá magunkat. Lassan kanyarodunk be a benzinkúthoz, sasolunk. Mondom Emesének, hogy arra menjünk, mert ott a fa alatt áll 4 férfi. Ki tudja. Nézik a karavánt, beszélgetnek tovább. Megtaláljuk a csavarhúzót, passzol a csavarra, de nem moccan. Tudtam én, hogy kell majd az a 4 férfi! Bájos mosoly fel, csavarhúzó kézben: uraim, önök hogy tudják, kerékcsere után nagyjából 50 km-re meg kell húzni a csavarokat, ugye? Persze! És mi van, ha nem moccan? (Ki ne szeretne egy ilyen helyzetben erős férfi lenni?) Moccan az! Mi már csak a bíztató kreccsenéseket halljuk, nincs több az egész 60 másodpercnél. Kezdjük megkedvelni a kopaszra nyírt, kidolgozott felsőtestű férfiakat!

Innen már semmi nem állíthat meg minket! Suhanunk a sztrádán, meg sem állunk Nagykanizsáig. Onnan le Nagyatád felé. Nem tudjuk behozni a késést, szólunk, hogy késünk, álljanak ugrásra készen, a kipakolás és a berendezés pedig a performance része lesz. Közben kitaláljuk, hogy rövidítünk. Kaszó felé. Rossz döntés. Betonlapokból összeállított egysávos út, nagyjából 20 km/órás sebesség. Kínunkban röhögünk. Nagyon. Mindegy, menjünk, megfordulni nem tudunk. Viszont ez az út legszebb része. 

Bár technikailag kicsit bonyolult: ha szemből jönnek lehúzódunk, ha mögöttünk jönnek, akkor is. Egyszercsak megelőz egy szürke kis autó, egy darabig megy előttünk, majd 200 méterre leáll. Teljes nyugalom, fás és árnyas út, olyan mint egy filmben. Az autóból kiszáll egy hosszú fehér ruhás idős hölgy, és tétován integet. Kezdünk aggódni. Lerobbant? Mit csinál? Olyan szürreális az egész. A horror filmekben ilyenkor van az átváltozás. Böködöm Emesét, hogy meg ne álljon, guruljon szépen tovább, majd az utánunk jövő tehermentes járgány megoldja. Igen, tudom, ez csúnya volt. De egyszerűen ez már nem fér bele. Alig merek oldalra nézni, amikor elmegyünk mellette. Kisandítok. Ez anyám! – hagyja el a szám az intelligens mondat. És tényleg: anyám áll az autó mellett, integet, jön megnézni a kiállítást Nagykanizsáról Nagyatádra. Mi elgurulunk mellette, majd felhívom, kövessen. Mi lesz még?

Egyszercsak feltűnik a város, a víztornyok városa, Nagyatád, és innentől megy minden, mint a karikacsapás. Pakolás, csörlőzés és 30 perc múlva már üzemel a kiállítás: a látogatók és a művházigazgató legnagyobb örömére. Estig nyomjuk, remek a közönség, barátságos a vendéglátás, újra mindent rózsaszínben látunk.

Most mondja valaki, hogy a múzeum egy unalmas hely!