Jégkrém-árusító sárga dobozautó, mozgó hentesüzlet, platóról krumplit, dinnyét kántálva kínáló kereskedő jó ismerőse a városi lakosságnak. „Dinnye és kukorica van eladó!” – hallom mostanában majd minden koraestén mifelénk is. A mozgó árusok mellett rendszeresen találkozunk kamion méretű mobil fehér rendelőkkel, tanácsadással, felvilágosítással szolgáló guruló irodákkal. Véradás, rákszűrés, vércukorszint-mérés, gyorstalpaló egészségügyi, ökológiai felvilágosítás, és társai. Az előbbiek árut, az utóbbiak szolgáltatást közvetítenek. Közlekedési eszközük, ez a sajátos utazó-szállító-szolgáltató tárgyféleség nem az egyik pontból, a másikba – A-ból B-be – való eljutást, vagyis a helyváltoztatás célját szolgálják, hanem a szállításét. Autók, amelyek kultúránk egy-egy darabját építik-teremtik meg, a mozgás, a fogyasztás, az anyagiság és a képzetvilágok ötvözetét. Mindennapi életünk fragmentumait alkotják, hol figyelünk rájuk, hol tudomást sem veszünk létükről, de ott vannak környezetünkben.
Az autó – tágabban: bármely motorizált négykerekű – mint mobilitási kultúra más esetekben sokkal erőteljesebb formát ölt. Valódi jelentésteli tárgy – hogy idézzem egy korábbi kiadványunk címét és tartalmát. A főhős-narrátor rozoga Fiat Ducatója Andrzej Stasiuk Taksim című új regényében egyszerre vezeti be az olvasót a posztkommunista Európa perifériájának geográfiájába, a lengyel-ukrán-szlovák-román-magyar határvidék szürreális fizikai terébe és e tér materialitásának nem kevésbé lélegzetelállító rétegeibe. A Ducato elsődlegesen az idézett mozgó árusok utazó-szállító eszközeinek rokona: a „ká-európai” használtruha-biznisz önmagában jelentéktelen eszköze. Ám ha nem is mindig nyugati agyonmosott göncöket, fekete bőrszerkót, vagy csillogó szálakkal szövött török kendőket szállít, hanem az úton levés kalandját szolgálja, soha nem független tárgyak özönétől és az emberi kéz formálta, s leginkább rombolta környezet fizikai közegétől. Mert a furgon mozog, utasai folyton úton vannak; kivéve, ha nincs pár liter benzinre se pénzük, de ez is sokat mondó körülmény. Határokon kelnek át, határok között közvetítenek: a múlt és a jelen, a szétbomlott, pusztulóként regisztrált hátrahagyott anyagi világ és a magát újként kínáló, erősen mediatizált materiális javak és jelentésrendszerek között. Ahol a Ducato mozog, amit visz és ahogy utasaival mozog s azok ismerőseivel találkozik, egy jól körülhatárolható politikai, társadalmi és kulturális tér s meghatározott időszak etnográfiáját és archeológiáját teremti meg. Épp mobil és anyagi mivoltában ad kulcsot az adott tér, az adott korszak történelem alatti regisztereinek megismeréséhez.
Ez a példa is meggyőzően jelzi, hogy a mozgás és kultúra, a helyváltoztatás és tárgybeliség viszonyát talán épp mozgásban a legjobb tanulmányozni. Az EtnoMobil 2.0 lakókocsi először is kimozdítja a múzeumot – ha csak egy kicsi darabját, ám annál jelentéstelibbet – megszokott helyéről, közel viszi másokhoz. Azok is találkozhatnak vele, akik nem jönnek ide, akik kevésbé mobilak. Mint a kerületi jégkrémárus vagy a mozgó hentesüzlet nyalánkságot és finom falatokat visz magával, szinte házhoz szállítja magát a múzeum nagyszerű eszméjét. Kívánom, hogy minél többen ízleljenek – nyaljanak, harapjanak – bele! Ugyanakkor ez a lakókocsi mint véradó állomás, mint kulturális ambulancia indul útjára. Nem csak visz, hanem gyűjt, felvilágosít, együtt gondolkodik mindenkivel, aki megtiszteli látogatásával működtetőit. A gyűjtött életet adó „vér” lehet egy történet, egy tárgy, egy kép, egy gondolat, ami a múzeum laboratóriumában hozzájárul a kultúra és mozgás, a mobilitás és materialitás sokféle viszonyának megértéséhez. A fehér köpeny a benti laboratóriumra utal, de nem elrettenteni akar, hanem egy tiszta játékra hív.
Jó utat és izgalmas mobil heteket kívánok!
FOTÓ: Sarnyai Krisztina
A megnyitó szövege megjelent a Magyar Múzeumok Online "kiállítás" rovatában is - újabb képekkel, linkekkel, információkkal. Olvassátok el ott is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése