A részlet Sven Regener: Berlin blues (Pozsony, Kalligram, 2007, 149-152) című regényében olvasható, és a kiállítás megnyitóján hangzott el Tárnok Marica élvezetes tolmácsolásában. Azért választottuk ezt a részletet, mert nagyon hétköznapi, nagyon közlekedős, nagyon városi, nagyon mai, banális, mégis érdekes, életszerű és életszagú. Lehmann úr csodálatos kalandjai Berlinben. Jó szórakozást!
„Amikor végre elért a Wittenbergplatzra és ezzel véleménye szerint a Kudammra is, kiszállt a metróból és igyekezett minél gyorsabban kikerülni a föld alatti tolongásból a napvilágra, akkor is, ha ez csak a Wittengergplatz nappali valósága volt, ahol az egész rémálom már körvonalazódott a Nyugati Áruházzal és az összes többi szörnyűséggel, ahol a távoltan már fenyegetően meredezett az értelmetlen Europa-Center és a még rosszabb Gedächtniskirche, valamint a cipőboltok, amelyeknek olyan neveik voltak, hogy Halk meg Csendes, ahol a Kudamm katasztrófa már elkezdődött, és ahol már árulták az egymárkás Kudamm-buszjegyet, amit Lehmann úr be akart szerezni, hogy az út hátralevő részét legálisan tegye meg. Átment az úton és beállt a buszmegállóba, ahol meglehetős tumultus volt. Mint mindig, most is elleptem mindent azok az emberek, akik mindig – de különös előszeretettel szombatonként – nagy tömegekben özönlöttek a Kudammra, mely jelenség mozgatóját Lehmann ú képtelen volt megérteni.
Rögtön jött is egy busz, alaposan tömve, Lehmann úron már-már erőt vett az undor a tömegnyomortól, azonban a megtapasztalásig nem fejlődtek a dolgok, mert abban a pillanatban, amikor fel akart szállni, a buszsofőr egy öregúr fáradt mozdulatával intett és becsukta az ajtót. Lehmann úr a legközelebbi köztéri órára nézett és látta, hogy húsz perccel múlt tíz óra. Ez még belefér, gondolta, és várta a következő buszt. A Kudamm és a Schülter Straße sarka volt a cél, ami nem volt túl messze, gondolta, vész esetén gyalog is megteheti a távot, ez a gondolat pedig nagyon megnyugtatta. Szerencsére tudta pontosan, hova kell mennie, a sárga oldalak és a várostérkép segítségével informálódott a szülei hoteljének fekvéséről, ezen kívül a biztonság kedvéért még egyszer fel is hívta a hotelt, az ember soha nem mehet elég biztosra, gondolta magában, a Kudamm ugyanolyan hosszú, mint amilyen bugyuta. Aztán beállt a következő busz, fel is jutott rá, de a sofőr nem volt hajlandó egy húszmárkásért Kudamm-buszjegyet adni.
- Ezért nálam nem kap semmit – mondta a sofőr. – Húszmárkás bankjegyből nem vagyok köteles visszaadni.
- Ez érvényes pénz – mondta Lehmann úr. – A Német Állami Bank húszmárkása.
- Ebből nem vagyok köteles visszaadni.
- Ki mondja ezt?
- A Berlini Közlekedési Vállalat utasszállítási szabályzata. Szóval vagy aprópénz, vagy leszállás.
- A Berlini Közlekedési Vállalat utasszállítási szabályzata azt is kimondja, hogy ha nem tud visszaadni, akkor adnia kell egy számlát a visszajáró pénzről, amit beválthatok a Kleistparkban – mondta Lehmann úr, aki egyszer krónikus unalmi rohamában a Möckernbrücke metrómegállóban végigolvasta a Berlini Közlekedési Vállalat utasszállítási szabályzatát.
- Erre nincs időm – mondta a sofőr. – Aprópénz, vagy leszállás.
- Ön vét a saját utasszállítási szabályzata ellen – mondta Lehmann úr.
A buszsofőr leállította a motort és összefonta a karját a mellén.
- Nekem van időm. Ha nem száll le rögtön, akkor hívom a rendőrséget.
- Éppen az előbb mondta, hogy nincs ideje. Akkor most mi az igazság?
- Kifelé, vagy hívom a rendőrséget.
A busz belsejéből most érkeztek az első panaszok: „Dobja már ki ezt a hülyét a buszból” és „Nem érünk rá egész nap”.
Ennek most semmi értelme, gondolta Lehmann úr. A butaság ellen nincs mit tenni. Ráadásul még időben eszébe jutott, hogy a Berlini Közlekedési Vállalatnál még mindig folyt ellene egy eljárás, azért nem volt tanácsos, hogy tovább firtassa az ügy jogi vonatkozását.
- Megmondjam, hogy micsoda maga? – kiáltotta, mikor már leszállt.
- Nem – mondta a sofőr, becsukta az ajtót és elhajtott.
- Kapitális seggfej! – kiáltotta Lehmann úr még az éppen nem teljesen bezáródó ajtó résébe, de ez már nem sokat segített a helyzeten.
Ugye sejtette előre. Még nem volt igazából a Kudammon, hanem éppen csak a Wittenbergplatzon, és a szarság máris elkezdődött. Eljátszott a gondolattal, hogy még valahol pénzt váltson, vagy a hármas metróval menjen el az Uhlandstraßéig, de aztán újra kiverte ezeket a lehetőségeket a fejéből. A Berlini Közlekedési Vállalatnak na igencsak fingatós napja van, vélekedett Lehmann úr. Öt perc múlva volt fél tizenegy. Ha most kilépek gyalog, gondolta, még időben odaérek a hotelhez. Még jó, hogy ilyen korán elindultam, gondolta Lehmann úr és neki vágott a gyaloglásnak. Eredetileg abban reménykedett, hogy legalább az odaút a szüleihez könnyedebb karakterrel bír majd. A terveiben egy túl korai hotelhez érkezés után még egy közelben elfogyasztott kávé is szerepelt, amit követően majd pontosan tizenegykor belibeg a hotel reggeliző helyiségébe, ahol a szülei már epekedve várakoznak rá, mert túl korán sem érkezett szívesen, tudta, mikor kell visszavenni a tempóból.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése