Egy kultusztárgyat hordok a lábamon, magát a rock and rollt. Az a nyolcsoros, fekete acélbetétes Dr. Martens bakancs (jellegzetes sárga varrásával!), amely jelen pillanatban is lábamon pihen, két éve képezi cipőkollekcióm részét. Van más színű és más anyagú is (egy időben – talán tényleg tipikus néprajzos volnék? – teljesen megszállt a gyűjtőszenvedély), de fesztiválra a strapabíró fekete kell, valami kényelmes és nyúzható. Ezzel a darabbal szó szerint vérre menő harcot vívtam; egy bakancsot be kell törni, meg kell szelídíteni, magunkra kell formálni, hogy jól szolgáljon. A bakancsok iránti vonzalmam nem mostanában kezdődött; nálam jóval idősebb nővéremet utánozva először nyolc évesen kértem karácsonyra egy bakancsot – akkor még következetesen bakkancsnak nevezve a vágyott tárgyat –, és büszkén viseltem kis kötényruháimmal. Anyukám legnagyobb bánatára – aki máig azt hiszi, hogy egyszer kinövöm ezt is. Sajnos ő nem tudja, hogy a bakancsot nem lehet kinőni. Az enyéim velem együtt nőttek fel, és végigasszisztálták életem összes fontos és kevésbé fontos eseményét: nagy találkozásokat, nagy bulikat, iskolai vizsgákat, külföldi utakat, sétákat és busz után futást, egyéb apró, hétköznapi mocsokságokról nem is beszélve. Bakancsosnak lenni egy életérzés!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése