Sz. Anna: Utazóbarátok

Az első komolyabb utazóbarátom, aki már saját személyiséggel is rendelkezett, Borz Barnabás volt. Ő akkor kezdett el létezni, amikor néprajzos lettem (tehát 2004-2005 körül). Ekkor a felsőbb évesek közül már két személynek is volt olyan tárgya, akinek neve volt. Borz Barnabás innentől kezdve azonban az egyik legaktívabb tagja lett a néprajzos közösségnek: részt vett mind Pesten, mind Kolozsváron az órákon, velem és nélkülem is kommunikált a közös barátainkkal, emellett egyedül is útra-útrakelt és az iwiw-en lehetett követni, ahogy újabb, általam nem is ismert barátokat szerzett. Aztán egyszer eltűnt. Egy nem sokkal korábban róla szóló dalban a mű szerzője, Áron megénekelte Barnabás igazi (általam elnyomott) énjét. Ebből az derült ki (számomra is újdonságként), hogy intellektuális érdeklődése (pl. különösen rajongott Tatiért, Felliniért és Rosselliniért) csak a látszat volt, amelyet én erőltettem rá, de ő tulajdonképpen világéletében basszusgitáros szeretett volna lenni, és nem tudta feledni azt sem, hogy Kolozsváron mindig a táskámból kellett hallgatnia a jobbnál jobb előadásokat. Azonban – úgy tűnik – rákényszerített, de vállalt identitásától már nem tudott egészen elszakadni: az első menekülési kísérlete a Nemzeti Múzeumhoz köthető, véglegesen pedig a váci Püspöki Székesegyházban vált meg tőlem. Utána sokáig nem kaptunk hírt róla – míg egyszer feltűnt a iwiw-en a tartózkodási helyénél Firenze, s hamarosan az egyik néprajzos barátjának levelet is küldött, amelyben arról számolt be, hogy jól érzi magát, és nagyon szereti esőben, éjjel Firenzét.

Jóval később, 2009 nyarán utaztunk Franciaországban (stoppal, couch-surfingelve), s itt találkoztunk egy hozzánk hasonlóan bolond lengyel lánnyal, Kasiával, aki Clermont-Ferrand-ban látott minket vendégül (vagyis Ákost, egy nagyon jó barátomat, akivel mindig közösen utazunk, valamint Rókakomát, Kékmadarat, Bakakirályt és Ibrahim Ibrahimot) a különösen kicsi szobájában. Ő mesélte, hogy neki is van utazóbarátja – azonban velünk ellentétben ők mindig fotódokumentálják Zabka velük-utazásait. Ezen és az elhangzott történeteken fellelkesülve ettől fogva mi is fotóztuk Rókakomáék utazásait. Ők ujjbábként különösen sokat segítettek a stoppolásban – legalábbis egy ideig (ameddig képesek voltunk vidáman hozzáállni az út szélén álldogáláshoz). Ákosnak hála, Rókakoma utazott nélkülem is – újabb barátokat szerezve. Eközben Kékmadár és Bakakirály levelet is írtak neki. Azután (Kolozsvárról indulva) ő is elutazott Borz Barnabás után Firenzébe.

Azóta nincs állandó fiktív identitással rendelkező utazóbarátom, de mivel általában a legtöbb tárgynak neve és története lesz körülöttem, így ez annyira nem tűnik fel.