Bárhová megyek, a tükröt soha nem felejtem el betenni a táskámba, ha fogom használni, ha nem. Tulajdonképpen nem egy tükörről van szó, hanem mindig az aktuális újról, hiszen nem múlik el év, hogy ne törjek össze egyet. Olyan, mintha mindig reinkarnálódna „társam” egy szebb tükör képében, hogy elkísérjen a többi haszontalannak tűnő kacatjaim között a táskámban. Általános iskola végén kezdett el igazán foglalkoztatni, hogyan is nézek ki, milyen legyen a „napi” megjelenésem, mit is szeretnék mutatni az embereknek. De leginkább annak a személynek, aki az első szerelmem volt. Onnantól kezdve szinte betegesen sokszor kerestem elő tükrömet, hogy ellenőrizzem magam, minden a helyén van e. Szokássá vált. Mára már kellő, és remélem, egészséges önbizalommal rendelkezem ahhoz, hogy nem folytatom ezt az ellenőrizgetést, csak nagyon ritkán, és akkor sem azért, mert félnék tőle, hogy van valami furcsa az arcomon. De nemcsak nekem válik segítségemre ez a tárgy, hanem más „bajba” került női társamnak is, akik heves köszönettel jutalmazzák tettem, én meg közben nem értem, minek is kellett nekik, hiszen olyan szépek mind… ahogy vannak. Hátha, mikor meglátták magukat az én társamban, akkor rájöttek erre, és máskor nem azért keresnek meg, mert bizonytalanok, hanem mert szeretnék magukat újra szépnek látni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése